1. rész

1. Újra itthon

Hatalmas bőröndjeimmel együtt szálltam ki a taxiból. Hiába vártam, hogy valaki értem jöjjön a reptérre. Hisz ki jött volna? Anya dolgozik, mert a munkája most a legfontosabb. Enikő éppen Horvátország partjain süttette a hátsófelét, míg Félix egy focimeccsen lövi a gólokat. Másom pedig nincs. Elszomorított ez a tudat, de hamar le kellett lepleznem, mikor édesanyám rendelője elé értem.
Újra itthon.  

Öröm és boldogság fogott el, hisz hónapok óta most látom először anyát. Bőröndjeimet lerakva suhantam fel a lépcsőn, úgy érezve nem állíthat meg semmi. Gondoltam én.
Már a lépcsőre felérve akadályba, pontosabban zárt ajtókba ütköztem. Bosszúsan kaptam elő és tárcsáztam anya számát, aki ezek szerint megfeledkezett érkezésemről.
- Szia kicsim, valami gond van? – kérdezte egyből, miután három csöngetés után hajlandó volt felvenni.
- Baj? Dehogy – mondtam, hangom pedig tele volt iróniával -, csak éppenséggel itt állok a rendelőd előtt.
- Máris? Azt hittem csak délután jössz – meglepett volt a hangja és úgy hallatszott, mintha felborított volna valamit. – Épp ebédszünetem van, de figyelj. A kis törpe alatt találsz egy pótkulcsot, menj be, helyezd magad kényelembe és rohanok vissza.
- Rendben van – sóhajtottam.
- Sietek, puszi – majd ezzel kinyomta a telefont.
A kis törpe alatt valóban megtaláltam a kulcsot, majd a bőröndjeimet felvonszolva beléptem a helyiségbe. A rendelő semmit sem változott, az íróasztal, a kanapé minden ott volt, mint 7 hónappal ezelőtt.
Édesanyám pszichológus. Rengeteget segített már másoknak és hihetetlenül szereti a munkáját. Mielőtt elmentem, majdnem minden délutánomat itt töltöttem és segítettem anyának. Az ő nyomdokaiba akarok lépni, ezért is döntöttem a külföldi tanulás mellett.
Gondolatmenetemet egy határozott kopogás szakította félbe. Értetlenül néztem a zárt ajtóra és gondolkodtam, hogy vajon ki lehet az.
Odalépkedtem az ajtóhoz, majd kinyitottam azt félig, épp csak hogy lássam ki az.
Az ajtóban egy szőke hajú fiú állt és elég meggyötört arca volt.
- Segíthetek valamiben? – általában nem szoktam beszélgetést kezdeményezni, de pillanatok alatt rájöttem, hogy ez a fiú nem fog beszélni, hisz perceken múlott, hogy elsírja magát.
- Dr. Körmöndi Eleonórát keresem, itt találom? – kérdezte.
- Nem, elment ebédelni – mondtam, majd hozzátettem. – A lánya vagyok, esetleg tudok valamiben én segíteni?
- Egy páciense vagyok, nem hiszem – mosolygott rám halványan, majd várakozóan rám nézett.
- Gyere, ülj le idebent, megvárhatod itt – mosolyogtam rá bíztatóan. Nem tudtam mit kezdjek a helyzettel, ez a fiú már azzal elvarázsolt, hogy csak így állt itt, előttem.
Ő leült, én pedig öntöttem egy pohár vizet neki és magamnak is. Mikor letettem elé, hálásan elmosolyodott. Az a mosoly.
- Te itt dolgozol? – váratlanul ért kérdése, azt hittem mindezek után megszakad a beszélgetés és beáll majd a kínos csend.
- Én csak szeretnék majd itt dolgozni – mosolyogtam.
- Pszichológus leszel? – arcán őszinte meglepődöttség tükröződött, mint mindenkinek, akinek elmondom.
- Szeretnék az lenni – mondtam.
- De hisz ez nagyon jó. És hol tanulsz? – megakartam tudni, hogy vajon csak szimpla kedvességből, vagy tényleg érdeklődik eziránt, de teljesen úgy nézett rám, mint akit érdekel, így mesélni kezdtem.
- Külföldön tanulok, pontosabban Manchesterben. Épp most jöttem haza.
-  Itt tudtál hagyni mindent? – csodálkozott, majd oldalra billentette a fejét. – A szüleid, a barátaid, a szerelmed?
A szerelmem szó hallatára kínosan és csalódottan néztem ki az ablakon. Szerelem? Sosem hittem benne. Eddig mindenki átvágott, becsapott, otthagyott. Sosem éreztem még azt a „meglátod és repdesni kezdenek a pillangók a gyomrodban” érzést. Sosem tudtam milyen, ha szeretnek. Ha féltenek. És látni, hogy a szüleim sem szerették egymást, emiatt én sem hittem benne, sohasem.
- Anyát nehéz volt itt hagyni, pár barátom van és nincs szerelmem – válaszoltam tömören. Valószínűleg ő is észrevette, hogy rossz témába folyt bele, így hanyagolta a témát.
- Megtudhatom a neved? – kérdezte. Mindketten belemerültünk a gondolatainkba, én az a nyüzsgő pesti forgalmat hallgattam, ő nem tudom mire gondolt.
- Elina. És a tiéd?
- Olivér – mosolygott rám, végre először teljes mosolyával.
Már éppen mondani akartam, hogy ismerős valahonnan, de az ajtó nyílott és belépetett rajta anya.
A cselekedeteimet, úgy, mint az érzelmeimet nem tudtam irányítani. Kizártam mindent. Kizártam, hogy épp anya egyik betege ül egy méterre sem tőlem, kizártam, hogy épp minket bámul. Kizártam, hogy könnyeim patakként csorogtak végig az arcomon, és hogy valószínűleg
Olivér megfog ijedni, ha meglát. Mindent kizártam.
Nem érdekelt semmi más, így zokogva borultam bele édesanyám semmivel nem pótolható ölelésébe. 

Prológus

Csakúgy eltelnek a napok, jönnek-mennek körülöttünk és sokszor bele sem gondolunk mennyi jó dolog halad el mellettünk. Habár, ha szerencsések vagyunk, akkor éppen megtaláljuk azt az apró örömöt okozó dolgot, mely máris szebbé varázsolja a pillanatot.
Legyen ez akár egy dal, egy kedvenc könyv, akár egy régi szép emlék, melyre visszaemlékezve talán örömkönnyeket szülhet. Lehet ez egy baráti ölelés, egy mosoly egy vadidegentől az utcán, egy emberi jó cselekedet, vagy akár csak egy kedves szó valakitől.  Egy apró dolog, mely szebbé varázsolja a pillanatot.
A pillanatot, a percet, az órákat és napokat.
Akárhogy is legyen, amíg áll a világ (s forduljon akár a feje tetejére is) addig mindig lesz valami mozgatórugó, amely megkönnyíti elviselni a nehézségeket. Egy barát. Testvér. Édesanya. Édesapa. Egy szerelem.  Mindig ott leszünk, hogy kiálljuk a megpróbáltatásokat, és mindig lesz valaki, aki együtt érez velünk. Még ha nem is szól egy szót sem. Elég, ha ott lesz mellettünk.

És amikor nem is várnánk, megsimogatja a vállunk, átölel, és a fülünkbe suttogja: szeretlek.